Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szenvedélybetegek csoportja

 

 

Csoportkirándulások  2011

 

       Kirándulásaink május 1-én vették kezdetüket, egy napsütéses vasárnap reggelen. A párommal  egy átevett-ivott- üdítőzött-táncolt esküvőről vonszoltuk magunkat hajnalban az ágyba, éppen a másik oldalamra készültem fordulni, mikor is  Főnök barátom telefonált, és kérdezte, hogy van-e kedvünk kimenni velük a zöldbe egyet bográcsgulyásozni. Hadd ne áruljam el, miket gondoltam szegényről, gulyásról és minden egyébről ebben a pillanatban, de rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, és mint utóbb kiderült, nagyon helyesen, hogy elmegyünk. Feledve fáradságot, telezabált gyomrot, kellemes napot töltöttünk együtt, itt ismerkedtünk meg legújjabb csoporttársunkkal és kisebbik lányával is, akkor még nem tudva, hogy ő a későbbiekben csoportunk hozzátartozói részlegének (alosztályának) tagja lesz. 

      Ezt megelőzően már terveztem, hogy meghívjuk az asszonnyal a csoporttagokat egy flekkenezésre, meghálálandó azt az önzetlen segítséget, melyet költözésünk során nyújtottak, és ami igen jól esett. Erre is sor került június elején, mikor is a találkahely az új lakásunk előtti parkoló volt, de meglepetésemre a csapat férfitagjai özönlöttek be a lakásunkba, egy nagy dobozt cipelve. Kiderült, hogy tányérkészlettel lepett meg minket a csoport, mivel még a régi lakásban egy emlékezetes éjszakán az összes edényünk lesuvadt polcostól a konyha cementjére. Ennyit a sepsiszentgyörgyi csoportszellemről.  A flekkenezés remekül sikerült, Főnök meg én magyarózdi történeteinkkel szédítettük a társaság férfitagjait, asszonyaink és a gyerekek önfeledt napozásához biztosítva háttérzajt. Ezen a napon fogant meg bennünk a gondolat, hogy ezeket a kirándulásokat rendszeresíteni kellene, hiszen kiváló alkalmak az együttlétre, jól érezzük magunkat egymás társaságában, összekovácsolódik még inkább a csoport, kellemes és hasznos kikapcsolódást jelent mindannyiunk számára. A gondolatot tett követte, és a legközelebbi csoport-találkozón már fel is vetettük ezt a témát, az eredmény: megszavazva!

      És ekkor kezdődtek a bajok! Asszonyom ugyanis fejébe vette, hogy ne csak a város környéki domboldalakra ruccanjunk ki, hanem szervezzünk valódi túrákat látványos, ismert turisztikai útvonalakat megcélozva. Azt mondtam, jó, de te tervezed meg, te jártál már sok helyen, jobban ismered a helyeket. És elszabadult a pokol!

      Első közös túránk a Brassó melletti Nagykőhavasra vezetett, a barcasági hegyekbe, melyet a Hétlétrákat megmászva lehetett megközelíteni. Az odaút sima volt, mikrobusszal a brassói állomásig, onnan pedig egy agyonzsúfolt távolsági busszal  Malomdombig. Soha életemben ennyi apácával nem utaztam egyszerre! Kb. 10 órakor értünk Malomdombra, ahonnan napsütésben sétáltunk fel a patakparton, egyre szűkebb völgyben a Hétlétrákig. A patakon kétszer is át kellett kelnünk, kőről kőre ugrálva, ebben egyik ügyeskedő hozzátartozónk bizonyult a legrátermettebbnek, ő ugyanis az ugrálás helyett egyszerűbb megoldást választott, egyenesen a patakba lépett bokáig. A keskeny sziklaszurdokot és az első létrát megpillantva furcsa érzések kerítettek hatalmukba, melyekre az „inamba szállt a bátorságom”, „betojtam” és hasonló kifejezések illenek a legjobban. Mint utóbb kiderült, nem egyedül voltam ezzel; és nem véletlenül… Tábla adta tudtunkra, hogy a létrák megrongálódtak, nem biztonságosak, az ösvény nem használható. Megnyugodtam. De egy lefelé ereszkedő férfi láttán az asszonyok kifejtették, hogy járható az út,  csodálatos nejem meg is kérdezte egy fiatalasszonytól, és az is megerősítette, így elindultunk (részemről nem nagy lelkesedéssel). Mélységiszonyomat leküzdve, hősiesen követtem csoporttársaimat, és látván, hogy a Főnökék kicsi lányuk és barátnője is milyen ügyesen másznak létráról létrára, és a foghíjas pallókon is bátran átmennek, sőt egy fiatal apuka, hátizsákjában egyévesforma fiacskájával vígan halad felfelé, bátorságot kaptam. Így lehetett ezzel Főnökné asszonyság  is, aki a legmeredekebb és leghosszabb létra sikeres megmászása feletti határtalan örömében „lyukra lépett”, nem véve észre, hogy a pallóból hiányzik a  deszka, két héten túl gyógyuló, látványos zúzódásokat szerezve a combján. De végül mindannyian egészben felértünk az utolsó létra tetejére is, és fellélegeztünk. Nem sokáig, ugyanis szeretett asszonyom közölte, hogy most következik a felmászás a Nagykőhavasra. Ami felért egy háromórás rémálommal. Meredekebbnél meredekebb helyeken, sziklák között kígyózó ösvényen kapaszkodtunk, olykor négykézláb is, egyre feljebb, a létráknál még számottevő turisták is megcsappantak, végül csak a mi kis csapatunk menetelt nagy kitartással, de egyre fogyó szusszal a bizonytalannak tűnő úticél felé. Néha, mikor úgy gondoltuk, hogy már közel járunk, hegymászók jöttek szembe, kedélyesen közölve, hogy már csak egy órányira vagyunk. Lefelé nézve a csoportszellem újabb szép példájában gyönyörködhettek az elől haladók, ahogyan csoporttársunkat hátulról férjecskéje tolta, elölről pedig egy ággal a nejem  húzta, de dicséretére váljék, hősiesen jött felfelé. Hogy a végkimerülés határán ki mit gondolhatott szeretett túravezetőnkről, az talán jobb, ha titokban marad. Én nem valószínű, hogy akkor nagy rajongással borítottam volna hitvesi csókjaimmal. De mégis felértünk, és az elénk táruló látvány feledtetett velünk minden megpróbáltatást. Felértünk a csúcsra! Főleg az asszonyok, mikor megpillantották a szamarakat. Elképesztő gyorsasággal leroskadtunk az első, pihenésre és étkezésre alkalmas helyen, az asszonyok kipakolták az elemózsiát, amely a legpesszimistább megítélés szerint is legalább négy napra elegendőnek tűnt. A visszaút lényegesen könnyebb, bár jóval hosszabb volt, egy lankás, szerpentines, nyugdíjasoknak szánt ún. családi úton vánszorogtunk lefelé, és bár Malomdombnál felültünk az esti 8 órás buszra, mégis sikeresen lekéstünk minden, Brassóból induló vonatot-buszt, az egyedüli a három óra múlva induló vonat maradt. Így az állomás melletti lakótelep játszóterén vertünk tanyát a várakozás idejére. No és meg is vacsoráztunk, igen ötletesen egy körhinta asztalkájára pakolták ki asszonyaink a még mindig napokra elegendő élelmiszert. Kifogyott erőtartalékainkra való tekintettel ez rendkívül praktikusnak bizonyult, mivel a kívánt falat eléréséhez nem kellett felállni, nyújtózkodni, csak forogtunk körbe a roskadásig megrakott asztal körül, a játszótér körüli blokkokban lakók és a járókelők elképedt tekinteteitől kísérve. Emígy erőre kapva, a Főnöknek kedve támadt a kiapadhatatlan energiával rendelkező gyerekekhez csatlakozni a csúszdán. Másnak nem, ő sajátos stílusban sántikált padtól padig. De végre felültünk a vonatra, és meggyötörve bár, de feledhetetlen élményekkel, egy gyönyörű táj látványosságainak megismerésével gazdagabban hazazötyögtünk. És bár asszonykám aggodalmának adott hangot, hogy ezek után kinek lesz kedve túrázni, már a vonaton tervezni kezdtük a következő kirándulást, ami szintén mérhetetlen ambíciónk bizonyítéka!

      Élménybeszámolóinkat (melyekből természetesen hiányoztak a zúzódások, horzsolások, izomláz, vízhólyag, rovarcsípés és hasonlók) hallgatva a csoportunkból egyre többen jelezték, hogy ezentúl velünk tartanak. Erre nem is kellett sokáig várnunk, mert túravezetőnk következő kiszemelt célpontja a Balánbánya fölötti Egyeskő volt a Hagymás-hegységben. Kétnapos, sátorozással egybekötött kirándulásunk augusztus 20-án reggeli 5 órakor vette kezdetét a szentgyörgyi vasútállomáson, ahol is húszan, tíz csoporttag és a velünk levő kisebb-nagyobb gyerekeink gyűltünk össze, és pár perc múlva már vonatoztunk is Csíkszentdomokosig. Alaposan felmálházva leszálltunk, és vérmes reményekkel néztünk szét, hogy milyen alkalmatossággal juthatunk innen el a14 km-re levő Balánbányára. Sajnos, egyetlen arrogáns román feketefuvaros várakozott csupán az állomáson, utasra várva, aki pofátlanul drágán egyik ügyes csoporttársunkat és négy gyereküket elvitte, mi tizenöten inkább a stoppolás bizonytalan útjára léptünk, de Isten ismét megsegített, és szinte azonnal elénk vezényelt egy üres mikrobuszt, így fél kilenckor már elindultunk az Egyeskőnél levő menedékház felé. Gyönyörű helyeken vezetett a helyenként meredek, néhol enyhébb felfelé vezető ösvény, és nem is volt annyira fárasztó, még a jóval nehezebb hátizsákjaink dacára sem, mint a nagykőhavasi túra. Így viszonylag hamar célhoz értünk, és fél 12-kor már állt is a menedékház előtti füves réten a sátortáborunk, ahonnan csodás kilátás nyílt a Csíki-medencére. Közvetlenül mellettünk emelkedett az Egyeskő nevű meredek szikla, melyre az ebéd utáni szieszta helyett jó páran felmásztak közülünk. Én jobbnak láttam, ha inkább a napsütésben, pokrócomon ülve integetek a csúcsra felérkezett társaimnak (mélységiszonyomra hivatkozva). Újdonsült szabadult barátunk lett ettől kezdve az idegenvezetőnk, mert mint kiderült, ő már járt itt, és magabiztosan vezetett a délután folyamán fel minket az 1706 méter magasan fekvő Öcsém-csúcsra. Igaz, ide csak a társaság harmada kísérte el, de a látvány, ami a tetőn fogadott, mindent megért. És még a keresztre erősített ládikóban levő „vendégkönyvbe” is írhattam a csapat nevében, aláírásainkkal szentesítve ittlétünket. A táborban maradottakra hárult a tűzifagyűjtés nemes feladata, amit becsülettel el is végeztek, igaz, visszatérve még mi is megtoldottuk pár ággal. Flekken-, kolbász-, szalonnasütés után a milliárdnyi csillaggal díszített égbolt alatt következett a tábortűz fényénél az éneklés, amihez egy csíki csapat is csatlakozott. A fáradság azonban nagy úr, így nem sokkal éjfél előtt már csak páran kornyikáltunk, és hamarosan mi is elvonultunk sátrainkba. Az elalvás viszont néhányunk számára nehézségekbe ütközött, először azért, mert a közvetlenül mellettünk levő tűznél egy lelkes és hangos géta-dák csapat gitárkísérettel énekelt (meg kell hagyni, szépen), mígnem határozott hangon nejecském  rájuk nem szólt, hogy elmúlt éjfél. Csakhogy rögtön ezután a három, a menedékházat őrző hatalmas kutya kezdett éktelen ugatásba, medvét jelezve. Irigyeltem is azokat, akik ekkor már javában horkoltak (sajnos nem derült ki, hogy ki volt a csapatból az az őstehetség, aki  hírhedt  horkoló hírében járó volt ózdi csoporttársunkat megközelítő mesteri fokon cifrázta, de gyanítjuk). A reggeli ködben és harmatban nehezen indult a nap, de végül reggeli után néhányan csak elindultunk az 1792 méter magas Nagyhagymás-csúcs megmászására, ahová végül is csupán ketten és három gyerek  jutottak fel, mi többiek beértük a „Kishagymással”, pár száz méterrel adósok maradva. A kilátás fantasztikus volt innen is, a magam részéről állíthatom, hogy még soha nem jártam ilyen csodálatos helyen. Nem unatkoztunk mi sem, ki gombát, ki virágot gyűjtögetett, Főnök és a lustábbak a táborban maradt asszonyoknak vittek bábakalácsot(J) = szalmavirágot. Ebédelés és táborbontás után csapatunk apraja-nagyja csodák csodájára minden különösebb nehézség nélkül leereszkedett ugyanazon az erdei ösvényen, amin feljöttünk, Balánbányára, és a megbeszélt időpontban értünk is jött az a mikrobuszos férfi, aki elhozott minket, és visszavitt a csíkszentdomokosi vasútállomásra, ahonnan a délutáni kánikulában hazazötyögtünk. Feltöltődve, élményekkel és izomlázzal gazdagodva tértünk otthonainkba ez után a feledhetetlen táborozás-túrázás után.

 
 

 

Képgaléria


Facebook

Mai ige


Levelezőlista