Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Világfigyelő

Morfondir.ro

1.http://www.morfondir.ro/lap/hu/Irasok-Cikkek/Az-epitesnek-is-ideje-van-Haromszek--1884

2.http://www.morfondir.ro/lap/hu/Irasok-Cikkek/Mit-tegyek-a-fuggosegem-ellen--Marosszek--1883

3.http://www.morfondir.ro/lap/hu/Irasok-Cikkek/KI-UT-a-szenvedelybetegeknek-Csikszek--1885

 

                 „A függőség egy láncreakció” „A függőség egy láncreakció”

Szabó Enikő | 2014.01.28. [18:29] | Utolsó módosítás: 2014.01.29. [09:25]
 

Elsősorban a 36-55 év közötti korosztály „kapcsol ki” túlzott mértékben alkohollal Háromszéken, viszont a 18-35 év közöttiek között van a legtöbb drogtúladagolásos eset. Ugyanakkor a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) az elmúlt évben 87 drogfogyasztót azonosított Háromszéken. Ezek negyede kiskorú.

 

alkoholfogyasztas grafikon_b

 

grafikon droghasznalok_b

 

Egyetlen „leszokókat” támogató csoport van Kovásza megyében

Egyébként csupán egyetlen szenvedélybetegeket támogató csoport létezik Háromszéken. A Jó Pásztor csoportvezetője, Kozma Ferenc elmondta, munkájuk hatékony az alkohol-, kábítószer- és egyéb függőségben szenvedők, illetve hozzátartozóik számára, hiszen nagy számban keresik fel őket. Az állandó csoportlétszámuk időnként eléri a negyven főt is. A legtöbben az alkoholról próbálnak leszokni, de vannak köztük kábítószerfüggők is. Mindannyiukban csak annyi a közös, hogy „tiszták” szeretnének lenni.

                Ezért szoknak rá a nők...


Szakértők szerint a legiskolázatlanabb és a legiskolázottabb nők nyúlnak a leggyakrabban a pohár után. Az elsők okai viszonylag könnyen kiköveztethetők, de miért isznak tisztes, középosztálybeli  családanyák

"Miért iszom? Én? Ezt a kis fehérbort? Csak az íze kedvéért. Igazán. Terhesen például szinte soha nem ittam, csak orvosi tanácsra egy nagyon kis pohár konyakot. Régen, míg gyesen voltam, délután szopogattam el egy pohárkával, míg a gyerek aludt, meg este a férjemmel a teraszon egy-egy pohárral. Kell egy kis közös szertartás, ha már a cigiről leszoktam. Másként hogy beszélgettünk volna? Meg a bor még hangulatba is hozott néha. Manapság meg délután, mikor hazaérek a munkából, rám szakad a háztartás. A gyerek vinnyog, hogy nem akar leckét írni, főznöm kell, előszedni a holnapi ruhákat, vasalni, mosni, nem is sorolom. Persze mindemellett legyek fitt és tipp-topp is. Néhanapján úgy érzem, szétszakadok. Na, ilyenkor segít ellazulni. Egy pohár pincehideg nedűt kortyolgatva sokkal nyugodtabban vívom le a gyerekkel, hogy kell leckét írni, vagy főzök valamit. A tévében is így csinálják a sztárséfek, láttam. Mire a férjem hazaér, a délutáni csatateret felszámoltam, fogalma sincs, mi folyik itt délután. A mi kis közös esti beszélgetésünk még megvan szerencsére. Mi ketten, meg egy üveg jóféle."Sokan zárják a napjaikat rendszeresen pohár borral, stresszoldásként. A gyerekek már ágyban, egy pohár bor még nem alkoholizmus. Borkultúra. És a kettő? A három?Az alkoholista szóról a többségnek egy férfi képe ugrik be elsőre. A nagyivó nőkre ferde szemmel néznek a mai napig. A közös pont a függés és a tagadás. Az alkoholizmus Magyarországon a legelterjedtebb, legsúlyosabb károkat okozó és egyben a leginkább rejtett szenvedélybetegség,különösen ha nőkről van szó. A nők legtöbbször akkor isznak, amikor egyedül vannak, és elégedetlenek az életükkel, vagy az ünnepi alkalmakkor, mert így szokás.Kívülről nézve semmi okuk sincs arra, hogy pótszerekkel keressék a boldogságukat. Vannak akik szerint ezek a nők azért isznak, mert perfekcionisták, és küzdenek saját magukkal és a feléjük irányuló vélt vagy valós elvárásokkal. A kontrollmánia, a tökélességre törekvés, a teljesíthetetlennek tűnő célok, a versengés miatti nyomás sokak számára kezelhetetlenné válik.Nem tudjuk, Magyarországon ma hány nőt érint a probléma, a női alkoholizmus a férfiakéhoz képest szinte alig látható, és persze az emberek számára sokkal kevésbé elfogadható. Csúf kis titok. Betegség, amiről inkább nem beszélünk. A női alkoholizmus témája olyan, mintha egy kaleidoszkópba bámulnánk. Ahányszor csak megrázzuk az egyes eseteknél a szerkezetet, annyiféle képet kapunk a női ivás okairól. Dr. Buda Béla szerint nincs tipikus alkoholista, de vannak tipikus okok, amik az ivás hétterében húzódnak. 

        Schimba Romania

Un fost alcoolic, „îngerul“ celor dependenţi''

Un bărbat specialist în design a renunţat la băutură şi, în ultimii 12 ani, a ajutat sute de alţi alcoolici să înceapă o nouă viaţă. La 10 kilometri de Sibiu, în comuna Şura Mică, sute de oameni şi-au schimbat destinul, într-un centru unic în România. Aşezământul Nazaret primeşte dependenţi de alcool şi droguri şi îi ajută, prin consiliere, terapie de grup şi terapie ocupaţională, să renască şi să zâmbească din nou.    Pe uşa de la etajul 1 scrie „Petre Diaconescu. Ergoterapeut. Consilier spiritual“. În vârstă de 56 de ani, bărbatul îşi spune povestea fără pic de dramatizare, real şi firesc, cu bucuria omului care a reuşit, deşi târziu, să accepte că are o problemă şi să facă apoi paşii necesari pentru a se redescoperi.    A fost un copil răsfăţat de soartă, cu părinţi stabiliţi în Statele Unite, cu situaţie materială extrem de bună. „Părinţii aveau magazine în State, stăteau bine, am văzut toată America de Sud, America Centrală, Japonia, Africa de Nord, Italia. Eu am trăit în Los Angeles, am trăit în Viena, am văzut doar frumos, cum să văd eu rău când la 16 ani mă duceam cu Cryslerul la liceu şi aveam gasonieră şi cont valutar“, povesteşte Petre Diaconescu.    20 de ani de alcool   S-a întors în ţară să-şi termine şcoala, a intrat la Design în Clujul natal şi a fost primul absolvent ales să predea în facultate. S-a specializat în design interior, mobilă şi jucării din lemn, cu sute de modele la târguri internaţionale, afacerile îi mergeau foarte bine, s-a căsătorit şi este tatăl a două fete. O viaţă fără griji, în care alcoolul a apărut pentru că „se bea“ şi a rămas o constantă mai bine de 20 de ani.      „Ducând o viaţă mondenă, care este destul de mult udată cu alcool, graniţa asta până la a deveni dependent este foarte discretă, nici nu-ţi dai seama când se petrece. Asta mi s-a întâmplat şi mie, am trecut o graniţă, am divorţat, aveam două fete, am avut patru internări la psihiatrie, două pot să spun la modul superficial, consideram că vreau să fac o schimbare în viaţa mea, dar psihiatria nu face altceva decât face acea dezintoxicare a organismului, dar după vreo lună îmi reluam obiceiurile, nu schimbam nimic în simţul meu de valori, nu modificam nimic şi totdeauna reveneam la consumul zilnic. Primul semn al alcoolismului, consider eu, este când îţi faci planul de a doua zi în funcţie şi de faptul că vei bea sau nu, deci devine un reper în viaţa ta“, mai spune bărbatul.    Redescoperirea    La Nazaret a ajuns după ce fosta sa cumnată, medic de familie, a aflat de la o pacientă de-a ei despre centrul similar pentru femei, care se află tot în judeţul Sibiu. I-au trebuit 6 luni să vină, a făcut 2 luni şi jumătate terapie şi recunoaşte că la început i s-a părut cumplit. „Primul impact a fost groaznic, când am văzut 20 de oameni cântând am zis: «Ce e cu grădiniţa asta? Ce caut eu aici?“. Norocul meu e că mi-am dat o săptămână să găsesc ceva util pentru mine, pentru ce să stau şi şansa mea a fost că mi-am găsit şi m-am regăsit pe mine, după aceea meseria şi după aceea familia. Îmi place să-i spun acestui loc rezervaţie naturală, ce găseşti în structura acestui centru este timpul suficient alocat relaţiilor interumane“, adaugă Petre Diaconescu.      Bărbatul spune că oamenii au devenit superficiali şi în familie, şi în societate. „Aici se acceptă omul exact aş acum este, e ajutat să se ridice şi pe urmă lasat să plece. Echipa de aici este valoroasă, lucrează de 13 ani împreună. Iar atmosfera este cea care vindecă“, povesteşte bărbatul, zâmbind.    Când a terminat tratamentul, ştia deja că locul şi oamenii i-au schimbat viaţa, aşa că paşii următori au venit firesc. S-a specializat, a făcut un curs de o jumătate de an agreat de Agenţia Naţională Antidrog, cu un formator olandez, fost dependent, şi de 12 ani este ergoterapeut şi, alături de ceilalţi colegi, a ajutat sute de dependenţi să se redescopere şi să trăiască normal.    „Ceea ce fac eu acum pentru alţii mi-aş fi dorit, cu foarte mult timp înainte, să facă cineva pentru mine. Cel mai important lucru este că trăim împreună, mâncăm împreună, dormim împreună. Marele avantaj al meu este că pot să-ţi vin cu un exemplu din viaţa mea şi pe urmă să cer un exemplu din viaţa ta“, mai spune Petre Diaconescu.    Cum schimbăm România   Camera mică are un pat de o persoană, un birou, dulăpioare, un televizor şi un laptop. Încăperea îşi pierde aparenţa de austeritate de la începutul discuţiei şi devine un loc cald şi primitor cu fiecare cuvânt cântărit atent, cu fiecare frântură din povestea spusă uneori printre glume.     „Orice reuşită e cea care îţi dă putere. La noi se centralizează şi recidivele, şi avem nevoie şi de reuşite să se centralizeze. Eu vin după 12 ani de libertate, cu abstinenţă firească, pentru că eu particip la toate chefurile, la Revelion toţi prietenii mei, profesori universitari, beau ca naiba, şi mă simt foarte bine între ei, dar nu m-am mai atins de alcool. Nu se poate. Un dependent poate rămâne doar abstinent, niciodată nu va putea deveni consumator normal. Eu chiar nu mai vreau să-l stârnesc pe acel Diaconescu. Iar relaţiile cu familia s-au normalizat, mai mult decât aş fi meritat, cu răbdare am primit tot ce trebuia să primesc înapoi. Nu stau aici tot timpul, trăiesc cu familia şi familia trăieşte cu mine, mai vin fetele încoace, asta incluzând-o şi pe fosta mea soţie“, adaugă Petre Diaconescu.      Bărbatul care, din dependent, a devenit un model şi un sprijin pentru cei cu probleme, este convins că schimbarea în bine a României începe de la fiecare dintre noi. „Trebuie să acceptăm ceea ce suntem şi să nu ne subevaluăm. A schimba România e cel mai simplu lucru şi se poate realiza instantaneu. Sunt acţiunile acelea – hai să stingem toţi lumina, hai să ne îmbrăcăm toţi nu ştiu cum ca să ne ferim de cancer. Eu zic – hai să stabilim în fiecare zi un moment al zilei în care să schimbăm la noi ceva. Toţi ne pierdem timpul încercând să schimbăm acolo unde nu vom ajunge niciodată să schimbăm. Cel mai uşor este să schimbi la tine“, îşi încheie bărbatul istoria despre cea mai mare victorie a vieţii sale.    


Citeste mai mult: adevarul.ro/locale/sibiu/schimbA-romAnia-fost-alcoolic-ingerul-celor-dependenti-1_50bd86597c42d5a663cbfcd6/index.html

Imre vagyok, játékfüggő, alkoholista

Valenticik Imre átlagos, rendes kézdivásárhelyi ember volt. Csak egy-egy pohárkával ivott, és néha játékgépezett. Míg az adósságok romba nem döntött

Imre a Bonus Pastor Alapítvány segítségével féléves terápián szabadult meg függőségeitől. Alkoholizmusa okairól, egy családot és közvetve egy egész várost érintő problémáiról, azok megoldásáról beszélgettünk.

 

 

Valenticik Imre

Azért vállalta a nyilvános szereplést, hogy a hasonló sorsú emberek erőt, reményt nyerjenek történetéből.

 

Imre, mikor lett szenvedélybeteg?

Nem lehet ezt így konkrétan megmondani, hogy mikor lettem szenvedélybeteg, akár az alkoholizmusról, akár a szerencsejátékról beszélünk. Mindig is ittam, szociális ivó voltam elég sokáig. Nehéz megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor a szociális ivóból szenvedélybeteg lett.

 

Hogyan kezdődött a játékszenvedély?

Az egyik kocsmába jártam, hogy bekapjam a napi 1-2 decimet, és unalmamban a játékgépeken eljátszottam pár lejt. Egy adott pillanatban a mellettem ülő kivett egy nagyobb összeget a gépből, akkor kaptam vérszemet, és feltettem magamban a kérdést, hogy ha ő tud nyerni ekkora összeget, akkor én miért ne tudnék?

Szerintem akkor lehet már játékfüggőségről beszélni, amikor az ember minden esetben üres zsebbel megy ki a játékteremből. Függetlenül attól, hogy mennyi pénz van nála, azt mind eljátssza.

 

A pénz kecsegtetése mellett milyen okok vezethettek még a játékszenvedély kialakulásához?

Mondhatnék itt bármit is, de senki nem állt pisztollyal a hátam mögött, hogy csináljam, úgyhogy egyedül magamat hibáztathatom.

 

Amikor nyert egy nagyobb összeget, nem gondolta azt, hogy sokkal több pénzem van, mint amit befektettem, most le kellene állni, és valami hasznos dologra költeni?

Ez nekem nem jött be, mert ha egyszer nyer az ember, logikusnak tűnik, hogy következőkor is fog. Teljesen mellékes is, hogy nyer-e az ember, vagy veszít, mert mindenképp folytatja. Ha nyer, akkor azért, hogy még többet nyerjen, ha veszít, akkor azért, hogy az elúszott pénzét visszaszerezze.

A nagyobb nyeremények esetében sokszor elmentem vásárolni, otthon a családnak ajándékokat vittem, hogy a lelkiismeretemet csitítsam, és úgy mentem vissza a játékterembe.

Volt olyan is, hogy a nyereményre valutát vettem, azzal a logikus gondolattal, hogy leteszem, mert az megmarad. De másnap eladtam a megvásárolt valutát, és visszamentem a játékterembe.


Kiktől és milyen ürüggyel kért pénzt a szerencsejátékhoz?

Ez nagyon nagy „szellemi” munka, az embernek nagyon sokat kell gondolkoznia azon, hogy kitalálja, kitől és milyen ürüggyel, hazugsággal lehetne pénzt kérni kölcsön. Nem egyszerű átverni a családot, az ismerősöket.


Ez a kör egy kisvárosban hamar bezárul, nem? Gondolom, akit egyszer átvert, az többet nem adott kölcsön.

Igazából nagyon vigyáztam arra, hogy az ígért határidőre a kölcsönkért pénzt visszaadjam. Ha nem jött össze a szerencsejátékból, akkor kértem Y-tól, hogy X-nek visszaadhassam.

De mindig kicsit többet kértem, mint amennyi tartozásom volt, hogy a következő játékot is tudjam fedezni. Ez aztán egy ördögi körré vált, amiből nem lehetett kilépni, de akkor nem számít semmi, csak hogy a pénz meglegyen. Nem számít az, hogy hazudni kell, hogy átvered az embereket.


Könnyű volt az embereket átverni?

Nem könnyű, de szerencsés helyzetben is voltam, mert sokan megbíztak bennem. Ismertek, mert tudták, hogy hol dolgoztam, mivel foglalkoztam.


És mivel foglalkozott?

Egy bankban dolgoztam 15 éven keresztül.


Az nem fordult meg a fejében, hogy a bankból lopjon el pénzt?

Az nem soha, ezt az egyet nem csináltam. Arra mindig nagyon vigyáztam, hogy a munkahelyemen tisztességes lapokkal játsszak.


Gondolom, a városban még mindig van jó pár ember, akinek tartozik, vagy megbízhatatlannak tartja önt. Amióta abbahagyta a szerencsejátékot, mennyit sikerült kompenzálni, adósságot törleszteni?

Amikor abbahagytam, rögtön rájöttem, hogy az őszinteség a kulcs. Mindenkinek elmondtam, akinek tartoztam, hogy a pénze elúszott. Amikor hazajöttem az elvonó kúráról, elmondtam mindenkinek, mi a helyzet.


Ők hogyan reagáltak?

Merem mondani, hogy 90 százalékban megértették. Azt is hozzá kell tennem, hogy három éve, amióta abbahagytam, keményen dolgozom, hogy törleszteni tudjak. Magánszemélyeknek a tartozásaim körülbelül 80 százalékát sikerült törlesztenem. Még egy nagyobb banki hitelem is van, de nem akarok összeget mondani.


Volt veszélyben az élete, fenyegették a tartozások miatt?

Nem. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyesmi nem fordult elő velem, viszont a családomat mindig óvni próbáltam, mert féltem, hogy rajtuk verik el a port. Saját magam nem féltettem soha, eljutottam egy olyan pontig, hogy nekem minden mindegy.


Mikor tűnt fel az, hogy már több mint szociális ivó, a lejtőn lefele halad?

Igazán nagy problémáim az alkoholizmus miatt soha nem adódtak. Engem a szerencsejáték tett tönkre. Hosszú éveken keresztül szintívó voltam, óránként, két óránként megittam egy decit, de a munkámat kifogástalanul elvégeztem.

Sáncokban nem fetrengtem soha, nem is voltam agresszív senkivel, ellenkezőleg. Az állandó lelkiismeretfurdalás miatt, hogy iszom, apró kedvességekkel próbáltam kompenzálni a környezetemben lévőket.

  

Hogy lehetett állandó ivás mellett banki munkát végezni?

Soha nem tévedtem, pedig a napi 10-12 decimet megittam. Akkor vettem észre, hogy baj van velem, habár nem ismertem be magamnak, amikor nem nyilvánosan, a szomszéd kocsmában kaptam be a decimet, hanem zugivó lettem, egyedül kezdtem inni.

Akkor sem hittem el, hogy alkoholista vagyok, arra fogtam, hogy stresszes vagyok, hogy problémáim vannak.


Milyen problémái voltak?

Egy csomó dologban nem túl szerencsésen alakult az életem, amit nem tudtam feldolgozni. Például hogy kicsi gyerekként elveszítettem az édesapámat, a bátyám öngyilkos lett, van egy fogyatékos gyermekem. Egyes fokozatú szellemi fogyatékos.

De van egy egészséges fiam is, aki Magyarország bajnokcsapatában hokizik. Még tudnám sorolni, mert problémát mindig lehet találni, de én vagyok a felelős mindezért, nem kell az okokat keresni.


A felesége mindezt hogy vészelte át? Hogyan reagált?

Nagyon sokáig nem tudott semmiről, hogy én mennyi adósságot felhalmoztam. Amikor pénzt kértem kölcsön, mindig rápecsételtem a hitelezőimre, hogy neki nehogy elmondják.

Volt egy eset, amikor felhívták, és megkérdezték őt, hogy minek kell nekünk ennyi pénz? Akkor már elment a városban a hírem, hogy szerencsejátékos vagyok, és akkor tudta meg.

 

Amikor kifutott a kezemből a kontroll, beadtam a válópert is, de csak azért, hogy őt és a gyerekeket megóvjam a kellemetlenségektől. Aztán végül megértő volt, és nem váltunk el. Belegyezett abba, hogy banki hitelt vegyünk fel, eladjuk az autót, hogy törleszteni tudjak.


Közben betegnyugdíjas lett. Mi ennek az oka?

Egy adott ponton egészségügyileg lerobbantam, cukorbeteg lettem, az alkohol a hasnyálmirigyemet tönkretette. Akkor mentem betegnyugdíjba.

Miután fizikailag kicsit rendbe jöttem, elmentem az ózdi kezelőközpontba a családom unszolására, egy rövid terápiára. Miután hazajöttem, folytattam, ahol abbahagytam, mert a családi béke, a csend érdekében mentem el, én még akkor nem voltam felkészülve rá.

Először önszántamból segítséget a játék miatt kértem, mert az alkohollal nem okoztam annyi problémát a családomnak, mint a játékkal. Nagyon békés aktív alkoholista voltam. Sokkal szófogadóbb, segítőkészebb, mint most. Bármit megcsináltam, amire kért a feleségem vagy a gyerekek, hogy kompenzáljam.

Az alkoholizmus nem jelentett kimondottan problémát a családomnak, viszont a munkahelyemen voltak problémáim, a feletteseim sokszor megjegyezték, hogy alkoholszagom van.


Amikor rájött, hogy egyedül már nem tud ebből kimászni, kihez fordult, mi volt az első lépése?

Először a családomnak ismertem be, hogy problémám van, és meg is ígértem, hogy többet nem játszom. Nem sikerült betartani, de a családi béke miatt elmentem az első rövidtávú terápiára Magyarózdra. A feleségem fedezte fel ezt a lehetőséget barátokon keresztül.


Az első terápia után mennyi idő telt el a következőig?

Három hónap körülbelül, de akkor már magamtól mentem el fél éves, hosszú terápiára. Itt az első hónap teljes elszigetelődést jelentett, a külvilággal a kapcsolatot egyáltalán nem szabadott tartani, még a családdal sem.

Ennek az a célja, hogy a függő egyedül döntse el azt, hogy akar-e gyógyulni, vagy sem. Viszont tudni kell, hogy a kapu nincs bezárva, bárki kisétálhat, nem tartják vissza.


Hányan szokták feladni az első napokban, hetekben?

Amíg ott voltam, körülbelül tízből két-három ember ment haza.


Miből áll a hat hónapos terápia?

Három szakaszra van osztva. Első fázisban a múlttal foglalkozunk, csoportos terápia és szakemberek segítségével feldolgoztam az összes olyan eseményt az életemben, ami befolyásolhatta a viselkedésemet. Szükséges, hogy megcsinálja az ember az egészséges gyászkört, valaminek az elengedését.

Ebben a szakaszban tudatosítani kell, hogy ami megtörtént, azon már változtatni nem lehet. A következő szakasz a jelen, amikor szembesülünk vele, hogy leromboltunk egy világot, és mindent elveszítettünk. Ebben a szakaszban tudatosítani kell, hogy minden emberben van valami jó, van valami az életében, amiért érdemes élni.


Eddig mit sikerült helyrehozni abból, amit elveszített?

Jó úton vagyok. Például a nagyobbik fiam azt mondta, hogy soha nem volt ilyen jó a kapcsolatunk, mint amióta befejeztem a terápiát. Ami nagyon-nagyon nehéz, az a becsület, mert eljátszottam, a szó szoros értelmében is.

Nehéz elérni azt, hogy ismét megbízzanak az emberek bennem. Például ha elmegyek vásárolni, és többet hiányzom otthonról, mert elkezdek beszélgetni valakivel, a feleségem fel szokott hívni, és megkérdezi, jól vagyok-e. De hát igaza van, én is félek. Én azt mondom, elsősorban saját magamtól kell, hogy féljek.

Ez nagyon érdekes fogalom, hogy ennek vége, mert tudjuk, hogy a szenvedélybetegség gyógyíthatatlan betegség. Mi nem azt szoktuk mondani, hogy vége, hanem hogy absztinens vagyok, tehát nem fogyasztok egy csepp alkoholt sem.

Tudatában vagyok annak is, hogy még lottózni sem érdemes. Ezt így kijelenteni, hogy soha többet, elég riasztó, inkább apróbb célokat szoktam kitűzni, hogy ma sem, holnap sem és a jövő héten sem. Ezzel a hozzáállással valahogy eltelik a következő harminc év.


És mi a terápia harmadik szakasza?

A jövő felfedése, a visszaesés megelőzése. Ez a leghosszabb, évekig tart, most is járok egy visszaesést megelőző csoportba.

                                  Hétköznapi történet

 

-www.e-nepujsag.ro/op/article/hajnalka-ereje#.UShmjJzEyXQ.facebook 

 

                        Az alkoholizmus családi betegség  

 

-  bezzeganya.postr.hu/az-alkoholizmus-csaladi-betegseg  

-bezzeganya.postr.hu/nem-muszaj-beledogleni-az-alkoholizmusba    

                                                                  

  „Igenis szép és élhető az élet alkohol és drog nélkül” – interjú Gombola Andrással

 

-www.magyar-hirlap.ro/kozelkep/igenis-szep-es-elheto-az-elet-alkohol-es-drog-nelkul-interju-gombola-andrassal/

 

              Hivatásőrző ház-Leányvár

 

-www.youtube.com/watch

 

 

 

2008. augusztus 31.

Beülhet-e a drog helyére a Szentlélek?

Interjú Kály-Kullai Károllyal a Vigiliában

 "Soha nem akartam senki megtéríteni, soha senkit nem beszéltem le arról, hogy kábítószerezzen. Amikor azt mondják rám, hogy a kábítószerellenes harc egyik legfőbb prominense vagyok, mindig tiltakozom. Én nem harcolok, vagy ha igen, akkor inkább valakiért vagy valamiért. Ez jelentős különbség."

A lélek keresi a teremtőjét, vágyakozik a transzcendencia iránt. Talán túlzás, de azt is mondhatom, hogy a szerhasználat egy kicsit istenbizonyíték is. Azoknak a személyeknek az élményszerű leírásai, akik ateista kultúrából jöttek, de a kábítószer hatására vallásos elragadtatásba estek, mindenesetre ebbe az irányba mutatnak. Dadognak, nem tudják pontosan kifejezni mindazt az élményt, amiben részük volt, de gyönyörűségről beszélnek, valami megmagyarázhatatlan, földön túli megtapasztalásról. A híres amerikai pszichológus, Timothy Leary a 20. század közepén egy egész egyházat akart erre felépíteni. Rendszeres dialógust folytatott kora híveivel, s megdöbbentő, ahogy Isten helyett a kábítószeres élmény válik számára és hívei számára transzcendens erővé. S itt megfordul a dolog. A nyolcvanas években jelent meg egy cikk arról, hogy a drog helyébe beült a Szentlélek. Ez döbbenetes kép, csak éppen nem igaz. A drog helyébe ugyanis soha nem fog beülni a Szentlélek, ezt egyszer és mindenkorra felejtsük el! Nem a Szentlélek ül be a drog helyébe, hanem a korábbi űr élettel telítődhet, amely pedig később megszentelődhet. Ez rendkívül fontos! Számtalanszor hallom a vulgáris kérdést: jó, jó, rendben van, elveszik a drogot, de mit adnak cserébe? Itt nem cseréről van szó, ezt kellene felfogni!

(...)

Soha nem akartam senki megtéríteni, soha senkit nem beszéltem le arról, hogy kábítószerezzen. Amikor azt mondják rám, hogy a kábítószerellenes harc egyik legfőbb prominense vagyok, mindig tiltakozom. Én nem harcolok, vagy ha igen, akkor inkább valakiért vagy valamiért. Ez jelentős különbség. Ezért vallom, hogy a legnagyobb dolog az, ha képes vagyok leguggolni a testileg, lelkileg kiszolgáltatott ember mellé, hogy érezhesse, érdekel a sorsa, lelkileg azonosulok vele. S lehetőségeimhez képest mindent megteszek érte. A lényeg, hogy érezhesse az elfogadást részemről, mert ez a legnagyobb hiánya, s ez adhat a kettőnk kapcsolatában egy olyan jövőt, amelyben lehetségessé válik, hogy a mintám az ő belső életévé válhat. Nem tudjuk, hogy azzá válik-e, ehhez teret kell adnunk a kegyelemnek is.

(...)

Felmerül a kérdés: hogyan tud a katolikus iskola vonzó közösségként megmutatkozni, az egészségfejlesztéssel élményszerűen foglalkozni, hathatós alternatívát jelenteni a fiataloknak, ha képmutató, korlátozó módon, fekete-fehér alapon elkülöníti egymástól a bűnöst és a nem bűnöst, ha azonnal, minden átmenet nélkül szankcionál? Hol van akkor itt az irgalmas szeretet? Fontos kérdés az is: merünk-e támaszkodni a pozitív kortársi példákra? A diákjaink közül rengeteg olyan értékes fiatal van, akik ha lehetőséget adunk számukra, képesek arra, hogy átadják a jó példát a többieknek. Nem másokon gőgösen fölülemelkedő módon, karriervágyból, hanem természetes közösségként megélve. Előfordulnak sírások is, hogy ilyen nehéz meg olyan nehéz, lehetetlen jó irányba terelni egy drogos fiatalt. Ezzel nem tudok igazán mit kezdeni. Vegyük tudomásul: nem a kábítószer ellen küzdünk, hanem az egyes emberért. Komolyan gondolhatja-e bárki is, hogy ezen a területen a katolikus iskolának nincs semmiféle feladata? Elég, ha kivezényeljük a diákjainkat a kötelező szentmisére? Én ezt az üres formalizmust, vagy annak a dominanciáját kártékonynak tartom. A "mitől katolikus egy iskola?" klasszikus kérdést régtől feszegetem már személyes élményként is, talán komolyan kéne venni, nem bigott módon, hanem úgy, hogy valóban megvizsgálom, hogy én a katolikus kereszténységemet meg tudom-e élni, a diákjaim, a szülők, a kollégák előtt egy katolikus iskolában? Vagy oda csak dolgozni járok be, az nekem egy munkahely csupán?

(Bodnár Dániel beszélgetése Kály-Kullai Károllyal a Vigilia 2008. júliusi számában olvasható

Nem szégyen segítséget kérni

R. Kiss Edit | 2012.05.03. [16:57] | Utolsó módosítás: 2012.05.03. [18:53]
 
 

Világviszonylatban hetvenmillió szenvedélybeteget számlálnak, az alkohol az erdélyi magyar közösségekben is sok család életét keseríti meg. Fontos tudni, aki felismeri, hogy bajban van és a probléma már a saját vagy a családja létét veszélyezteti, az talál segítséget is a leszokáshoz. A Bonus Pastor Alapítvány 1993 óta foglalkozik szenvedélybetegek gyógyításával. Az alapítvány tevékenységében a kezdetektől részt vesz Geréb Tünde pszichológus , akit nemrég Csíkszeredában, a szenvedélybetegek számára szervezett rendezvényen kérdeztünk.

 

– Kezdjük a legelején, mi az, hogy szenvedélybetegség?

– A szenvedélybetegség kulcsszava a függőség, tehát ez valamilyen függőséget jelent. Két nagy csoportba sorolhatók: vannak a szer függősségek – az alkohol-, drog-, nikotin-, gyógyszerfüggőségek – és az úgynevezett folyamat-függősségek vagy cselekvéses függősségek, amelyek közül közismert a játékszenvedély, de ilyen a munkafüggőség, a vásárlási szenvedély, szex-függőség stb.  

– Melyek a leggyakoribbak nálunk?

– Mi leginkább az alkohollal találkozunk, a klientúránknak nyolcvan-kilencven százaléka alkoholista. Ezután következik a játékszenvedély, és most kezd a drog is megjelenni nálunk. Azon esetek szerint, amelyekkel mi találkozunk, főként a fiatalok, tinédzserek, iskolások körében terjednek a könnyű drogok.  

– Milyen korúak elsősorban az önökhöz forduló betegek? 

– A negyventől ötven évig terjedő korosztály az, amely minket inkább megkeres, legtöbbjük alkoholista. A hozzánk forduló játékfüggők inkább a harmincas-negyvenes éveikben vannak, a drogosok pedig sokkal hamarabb jönnek, mert ők sokkal hamarabb leépülnek. Az a néhány drogos, aki megfordult a hosszú terápiánkon, már a húszas évei elején belekerült egy olyan nagy bajba, amely hozzánk hozta. Merthogy ez az egyik kulcs: valamiféle krízis, baj, ami általában három nagy területét szokta érinteni az életüknek. Elsősorban a családi krízis, például, ha valaki házasságban él, és elválnak tőle, vagy ha fiatal felnőttről van szó, akkor a szülei kiteszik – ez szokta őket a terápiára elhozni. A másik a munkahelyi krízis, például ha munkanélkülivé válik, nem tudja eltartani magát, a harmadik pedig az egészségügyi krízis – a legkésőbb ez következik be, amikor már felmondja a szervezet a szolgálatot, és az orvos azt mondja, hogy ha ezt folytatja, mondjuk az alkohol esetében, akkor belehal – ekkor szoktak eljönni a szakemberhez.     

– Melyik az első lépés a gyógyulás felé? Az alkoholizmussal kapcsolatosan szokták mondani, hogy az első lépés a függőség fennállásának az elismerése.

– Igen, kell egy idő, amíg eljut a beteg a betegség tudatosításához, és ehhez a különféle krízisek vezetnek közelebb: a betegnek veszteségei kezdenek lenni, és akkor szembesül. Általában az az út, hogy a hozzátartozó jelentkezik, valaki, akivel a beteg együtt él. Ha házas, akkor a házastárs, ha fiatal felnőtt és szülőkkel él, akkor a szülő. És ekkor elkezdődik egy munka a családtaggal, merthogy ez nem csak annyiból áll, hogy informáljuk a segítségnyújtás lehetőségéről. Általában fel kell készíteni a hozzátartozót arra, hogy ő hogyan készítse fel a beteget, hogy aztán eljöjjön hozzánk. Van, amikor ez egész hosszú folyamat. És ennek az a kulcsa, hogy ha a hozzátartozó a társfüggőségből, ami benne kialakul, elkezd visszalépegetni, elkezdi ezt bontogatni, akkor az krízishelyzetbe hozza a beteget, és aztán ez a krízis hozza el őt hozzánk. A hozzátartozó ugyanis a társfüggőségével rendszerint azt teszi, hogy egyensúlyozik a beteggel együtt, kivédi őt helyzetekből, átveszi tettei következményeit, felelősséget vállal érte. És ha ezeket elkezdi föladni, akkor a beteg egy idő után bajba jut, természetes krízisbe kerül, és egy idő után eljön hozzánk. A hozzátartozóval is dolgozunk, hisz ő is beteg, ez a társfüggőség nagyon súlyos lelki betegség, azt jelenti, hogy ő teljesen függ a beteg viselkedésétől. Az egyik esetem során a hozzátartozó azt mondta el, hogy amikor ittasan bejön a férje a házba, ő onnan kezdve érzi, hogy elmegy az ereje, nem képes elvégezni a munkáját, tehát szinte testi betegség-szintű állapotokat él át. Ezzel a hozzátartozóval egyelőre azon dolgozunk – mivel a férj egy beszélgetésre eljött, aztán többé nem akart –, hogy ő próbálja visszanyerni az egyensúlyát, próbáljon egy élhető életet kialakítani a beteg mellett. A végső stádiuma ennek, amikor úgy tűnik, hogy ez nem hozható létre egy légtérben, akkor az is segíteni szokott, ha elköltözik a hozzátartozó. Nem az elválás céljából, hanem hogy a beteg jusson egy olyan krízisbe, amiben szembesül azzal, amiben van, és kezeltesse magát. Ha ez megtörténik, akkor újra tudnak egy élhető életet élni.

– Mennyi ideig tart a gyógyulás?

– Ez egyénenként változó. Akik nálunk befejezték a kilenc hónapos hosszú terápiát – ez három és kilenc hónap közötti időtartamú –, azok nyolcvan százaléka nem esik vissza. De nem csak ebben mérjük a gyógyulást, hanem személyiségváltozások és egyéb mutatók is mérik azt, hogy kit tekintünk gyógyultnak. Mert az absztinencia – tehát ha valaki nem folytatja a szerhasználatot, vagy ha folyamatfüggő, akkor azt a bizonyos kényszeres cselekvést – még csak feltétele a gyógyulásnak, annak, hogy elkezdjen dolgozni a beteg a személyiségén. Ha a családjával való kapcsolatait rendezi, képes megtartani a munkahelyét, képes a múltjával szembenézni – ezek a mutatók, amelyek személyiségbeli változást jelentenek, és hosszú távon megtartják az absztinenciában.

– Mi zajlik le a gyógyulási folyamatban? Mire számítson az, aki belevág? Mivel kell szembenéznie?

– Elsősorban azt szoktuk mondani – ez a kulcsgondolat –, hogy nincs gyógyulás változás nélkül. Tehát az lesz igazán kliens, aki hajlandó változni, és ez egy nagyon fájdalmas, küzdelmes és energiát igénylő dolog. Aki erre nem hajlandó, az el is megy. Akik tényleg hajlandóak és szeretnének változni, azok a személyiségükön való munkára kell számítsanak, ami a múlt feldolgozását foglalja magába, és egy jövő felépítésén dolgozunk, amiben benne van a kapcsolatok gyógyulása, egy felelős életvitel kialakítása. És amit mi pluszban még felajánlunk, az a keresztény hithez való csatlakozás lehetősége, a terápián reggel és este lehet csatlakozni az áhítatokhoz. Ez nem kötelező, hanem mi azt valljuk, hogy az emberi személyiségnek három pillére van, a test, a lélek és a szellem. A spiritualitás is egy olyan pillér, ami ha nem töltődik be az ember életében, űrt hagy maga után, és ez is okozhat egyfajta éhséget, ami a szenvedélybetegséghez elvezethet.

– Mit tanácsol a szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak, mikor kérjenek segítséget?

– Amint felismerik, hogy baj van. Az emberek most már könnyebben eljönnek a segítő szakemberekhez. A szégyenérzet azért még most is fennáll, de érdemes leküzdeni. Azt szoktuk mondani, nagyobb szégyen, ha valaki látja, hogy miben van, és mégsem kér segítséget, mint ha szembenéz azzal, hogy bajban van és ezt teszi. A hozzátartozók vannak lépéselőnyben, ők azok, akik előkészíthetik az utat a beteg számára. Ezt egy jó barát, egy munkaadó is megteheti, valaki, aki törődik a beteggel. Ezek a közbenjárók attól szoktak megijedni, hogy meg kellene győzni a beteget, de mi az szoktuk mondani, hogy csak informálni kell. Például el kell vinni egy szórólapot, amin rajta van az elérhetőségünk és néhány mondat arról, hogy mi is ez a probléma, egyszerűen letenni az asztalára egy pár szó kíséretében. Nem kell meggyőzni, nem is lehet azt, aki még nem tart ott, hogy ezt be tudja fogadni. De egy ilyen papír vagy egy mondat lehet, hogy egy héten, néhány hónapon belül, amikor krízisbe kerül a beteg, akkor a látóterébe kerül, és azt mondja, hogy igen, menjünk el.

Bonus Pastor Alapítvány 

A Bonus Pastor Alapítvány egy Romániában alapított nem kormányzati szervezet református háttérrel. 1993 óta működik, és 1996-tól hivatalosan bejegyezve. 2005 áprilisa óta kétfajta bentlakásos terápiát is biztosítanak a magyarózdi Terápiás Otthonban. Az egyik 12 napos, ez 18 éves kortól minden korosztály számára, nőknek, férfiaknak egyaránt szól. Erre hozzátartozókat is várnak. A hosszú terápia, a kilenc hónapos csak férfiaknak és a 18-50 év közötti korosztálynak szól. Ambuláns kezelésre is adott a lehetőség, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kolozsváron vannak szakembereik, akik tanácsadást vagy terápiát végeznek. Csíkszeredában támogató csoport működik. Az érdeklődők a www.bonuspastor.ro weboldalon, illetve a székelyföldiek számára működő 0723 779378-as telefonszámon tudhatnak meg többet az alapítvány által biztosított segítési lehetőségekről.

 
 

 

Képgaléria


Facebook

Mai ige


Levelezőlista