Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A társfügőség

2011.12.10

 

TÁRSFÜGGŐSÉG

Társfüggőség, kodependencia, kényszeres segítés… megannyi fogalom, melyeket használunk, használunk, de nincs pontos definíció, illetve nagyon is sok definíció létezik.

Megpróbálom körülírni: „ha drogként használsz egy másik embert” (Robert Lefever), ha „árnyékéletet élsz, miközben hatékony öngáncsolóként működsz” (H. Szilveszter).

Talán Melody Bettie az egyik legjelesebb kodependencia szakértő, ő így fogalmaz: „a kodependens egy olyan ember, aki engedékenyen tűri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja őt, miközben elszánt erőfeszítéseket tesz arra, hogy szabályozza a másik ember viselkedését.”

(Bizonyos szerzők a kodependencia vonatkozásában gyakran használják a „tanult tehetetlenség” és a „tanult önmeghiúsító viselkedés” kifejezést is. Mindkét kifejezés arra utal, hogy az egyén az eredeti családjában sajátította el ezt a viselkedésmintát, illetve ott alakult ki. Alkoholista, vagy elmebeteg apák lányai szinte törvényszerűen kodependensek lesznek.)

   Magyarán szólva: ha állandóan valaki másnak a problémáin rágódsz, vagy feloldod a saját életedet egy társadalmi csoport megsegítésében, legyen az a nőmozgalomtól a cigányok helyzetéig bármi, ÚGY, HOGY EZZEL A SAJÁT ÉLETEDDEL VALÓ KAPCSOLATOT ELVESZÍTED, A SAJÁT SZÜKSÉGLETEIDET HÁTTÉRBE SZORÍTOD, mintegy ellobbansz egy ügyért, áldozattá válsz egy alkoholista, vagy másfajta kényszeres és romboló ember mellett, nos, akkor valószínűleg a fenti fogalmak definiálatlan, de valós megtestesítője vagy.

Hol a határ a szociálisan érzékeny, altruista, egészséges segítő és a kodependens ember működése között? Valószínűleg vékony a határvonal. Ha a kiégés, az elfásulás, a depresszió felé haladsz, esetleg pszichoszomatikus tüneteid vannak (alvászavar, emésztési problémák, kóros elhízás, rendszeres hangulatjavító/ nyugtató fogyasztás, keringési zavarok, krónikus hátfájás, akkut nőgyógyászati problémák, potenciazavar, stb.) ha áldozatnak érzed magad, aki mindig inkább csak ad, semmint kapna, ha úgy érzed, kihasználnak mások és az „élet”, akkor valószínűleg átlépted a határvonalat.

   Egy kodependens mindig kodependens marad, az alkoholistához hasonlóan: nem lehet tökéletesen meggyógyulni. A karakter alapjait nem lehet kicserélni, csak a falakat, ami azt jelenti, hogy előbb a hozzáállást, aztán a gondolkodást, majd a beszédet, végül a reagálási módokat és az életmódot szükséges megváltoztatni egy jobb, elviselhetőbb és boldogabb élet reményében.

A kezeletlen kodependenciának egyre romló a tendenciája. Ami az elérhető és kitűzendő cél: felépülni és tünetmentesnek maradni.

Definíciók helyett megpróbálom körülírni, hogy mi az a működés, ami jellemez egy felépült kodependenst. Ebből nyilván kitalálható, hogy ennek az ellentétjei jelentik az aktív tünetegyüttest. Ez nem teszt, és nyilvánvalóan nehéz, vagy lehetetlen 100%-ra teljesíteni. Ez nem is lehet egészséges cél, hiszen a tökéletességre való törekvés önmaga is egy aktív kodependens tünet. Azt viszont lehet mondani, hogy az alábbi lista jellemző valakire, kevésbé jellemző, vagy éppenséggel a másik véglet a jellemző, vagyis az aktív tünetezés.


Egy felépült kodependens az alábbi módon működik:

- feladja a megmentő szerepet. Ez nagyjából a következőket jelenti: nem pénzel olyan embereket, akik képesek lennének gondoskodni a saját szükségleteikről, ideértve a legális munkavégzést és a pénzszerzést is. Nem intézi mások ügyeit-még akkor sem, ha szociális munkás- amennyiben ezek a „mások” is járóképesek és beszédképesek. Nem szerez szállást, munkát, élelmet, ruhát és pénzt olyan emberek számára, akik képesek erre, nem intézkedik, telefonál mások helyett és azok feje fölött, nem indul el segítséget keresni mások számára, különösen nem kéretlenül.

Viszont képessé válik segítség keresésére és segítség kérésére önmaga számára, ha ez szükséges, szégyenkezés és bűntudat nélkül. Nem tekinti gyengeségnek az orvoshoz, vagy más segítő szakemberhez történő elmenetelt.

- a megmentői szerep feladása után felismeri az „áldozatként” átélt szituációkat, valamint az „üldözői” szerepmintákat, amikor „helytelenül” élő és viselkedő emberekre csap le, kritizál, és ad ötleteket a helyes/ megfelelő/ célravezető viselkedésre. Ez ugyanis a rávezető út a „megmentői” szerephez. Képes visszautasítani az áldozati, és üldözői szerepbe hívogató csábításokat, nem reagál az effajta mondatokra, illetve kilép ezekből a szituációkból, majd később egy magasabb fejlődési szinten már be sem lép.

- bármilyen kérésről el tudja dönteni, hogy kárára van-e. Nem a kérést megfogalmazó esdeklőnek, hanem NEKI ÖNMAGÁNAK. ILYENKOR KÉPES NEMET MONDANI MAGYARÁZKODÁS ÉS BŰNTUDAT NÉLKÜL.

- kapcsolatban van a belső érzéseivel, ki tudja, és ki is akarja fejezni azt a külvilág felé

- képes és mer dühöt és haragot érezni, és ki tudja fejezni azt nem dramatikus módon, azaz nem egy dühroham keretében, nem önmaga és mások számára ijesztő, vagy romboló módon

-a problémáit inkább megoldandó feladatnak érzékeli, nem a panaszkodás révén irányíttatja maga felé mások figyelmét

-nem osztogat tanácsokat sem burkolt, sem közvetlen formában. Hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek a maguk menetében és a maguk idejében

- feladta azt az illúziót, hogy képes kitalálni, hogy másoknak mi lenne a jó, vagy, hogy másoknak mit kellene tenniük

- nem veszi át mások érzéseit, és nem hordozza. Mások nézeteit csak úgy veszi át, ha előbb átereszti a saját kritikai szűrőjén is. Különösen vonatkozik ez szélsőséges nézetekre. Nem azonosul kritikátlanul és azonnal egy tekintélyszeméllyel. (pl. főnök, politikai vezető, házastárs, tévésztár, stb.)

- szótárából kiveszőfélben vannak a „kell, kellene, muszáj, illendő” szavak, különösen másokkal kapcsolatosan. Megjelenik ezek helyett a „lehet”, „lehetőség” a szóhasználatban.

- amennyiben édesség/csokoládéfüggő, akkor nem bagatellizálja ezt a tényt, de nem is dramatizálja túl. Ugyanakkor nem fogyókúra megszállott.

-beszédében gyakran beszél a saját élményeiről, kevéssé jellemzőek azok a mondatok, amelyek úgy kezdődnek: „Az emberek általában… az emberekkel az a baj… az emberek ilyenkor…”Az „ember” mint általános alany helyett személyes névmásokat hasnál: én, te, ő…

- a kommunikációs fegyvertárban nem szerepel a megsértődés, ha megsértik, nyíltan szóvá teszi.

- megszűnik az „elismerés-vadászat”. Az önbecsüléshez nincs szükség folyamatos külső megerősítésre. Céljait és kéréseit a kodependens is nyíltan felvállalja és kimondja, nincs többé szükség hízelgéssel, vagy sajnáltatással felvezetni a kéréseket. Nem manipulál, és ő sem  manipulálható hibáztatással, bűntudatkeltéssel, szégyenteli helyzetekkel való fenyegetettséggel. Megszűnik a rettegés a hatalmi helyzetekben levőktől, a főnököktől. Nem tolja át indulatait: például ha a főnökre haragszik, nem vezeti le a férjén is fordítva.

- sem túl erős vonzalmat és szánalmat, sem ellenségességet nem él át a hátrányos társadalmi csoportokat illetően. (cigányok, melegek, hajléktalanok, drogosok, munkanélküliek) Képes indulatok nélkül beszélni ezekről a témákról

- elhagyja a kontroll igényből jelentkező telefonálási, és levélírási kényszereket. Nem rendelkezik magas telefonszámlával, ha csak nem kifejezetten a saját munkája és profitja miatt szükséges ez.

- nem ellenőriz másokat, főnökként is csak a szükséges, ám elégséges kontrollt alkalmazza. Nem akar senkit rajtacsípni a hibázáson. Önmagát is engedi hibázni.

- visszatér a humorérzék, önmagán is képes nevetni. Nem veszi véresen komolyan az életet, nem rágódik napokon át apróságokon, képes humorral elviselni és túllépni méltánytalan helyzeteken.

- képes elfogadni a jogos, és visszautasítani a méltatlan kritikát. Elviseli, ha megdicsérik, és el tudja fogadni.

- az önsajnálat, mint alapérzés tovatűnik, ami nem egyenlő azzal, hogy mindig vidámnak, boldognak és kiegyensúlyozottnak AKAR látszani, akkor is, ha nem az. Megengedi magának a szomorúságot, a búsongást, a veszteségérzést, az elveszettséget, és a kintrekedtséget, ha az élet úgy hozza, de nem dagonyázik benne sokáig

- nem kényszeríti magát a házas életre, ha nincs reá vágya. Nem fekszik le senkivel szánalomból, félelemből, vagy a” békesség kedvéért”. Képes önmaga és a partnere számára megfogalmazni szexuális igényeit. (hányszor, mit és hogyan.)

- megjelenik az arcán egyfajta félelemmentes szelídség. Ezzel párhuzamosan megszűnik az űzöttség érzése, és testi kifejezései. (rebbenő, nyugtalan tekintet, ujjak ideges vibrálása és mocorgása, nyugtalan -fészkelődve ülés, túlmozgás, föl-le járkálás, tisztogatási és takarítási kényszerek, stb.)

-nem keres kifogásokat arra, hogy miért nem űzi a félbehagyott hobbijait és kedvteléseit

- sanyarú sorsáért nem hibáztatja istent, még titkos gondolatcsírák formájában sem

- a hétköznapi teendőket nem hatja át sem a kapkodás, sem a halogatás, sem ezek váltakozása

- tisztában van a lehetőségei és a képessége korlátaival, és nem vállalja felül, vagy túl magát, az alkalmatlansági érzéstől félve, vagy túlzott bizonyítási kényszertől vezérelve. Ugyanakkor alul sem vállal lehetőség szerint, jelentősen a képességei alatt levő munkákat.

- nincsenek nagy tartozásai, van pénzügyi terve, a pénzügyei átláthatók. Karitatív és más humanisztikus (illetve állat-és környezetvédelmi) célokra nem áldoz a bevételei 10%-ánál többet. Van munkahelye, nem retteg folyamatosan az elvesztésétől. Munkanélküliként határozott, kezdeményező lépéseket képes tenni, nem passzív várakozó.

- szerelmi életében megszűnik a bajban levőkhöz való beteges és erős vonzódás.

- van napirend, amiben van luk: szabadidő önmaga számára. Képes elviselni a mosatlan edényt, a szennyes ruhát és hasonlókat, ha nagyon fáradt.

- reagáló személyisége ellenére megtanul nem reagálni (minderről később bővebben a „horog” c. fejezetben). Képessé válik a kezdeményezésre anélkül, hogy átesne a ló túloldalára, túlzásba véve a kezdeményezéseket, állandóan újabb „akciókon” és terveken fáradozva

- felismeri és kezeli a „pillanat szülte”, azonnali és féktelen szerelmeket, tudván, hogy ez csak egy tünet, aminek nem kell feltétlenül engedelmeskedni, és időnyeréssel kezelhető állapot lesz belőle. Nincsenek egyéjszakás kalandok, mint ahogy félelem sem a szextől. Csak olyan partnerre vágyik, akit nem kell aztán szégyellnie. A csapodár, hedonisztikus, kriminális szempontból veszélyes, harsány és szenvedélybeteg embereket nem megszelídítendő, lehetséges társaknak, hanem bajt hozó veszélyforrásoknak látja. Megszűnik a vonzódás az izgatottságot szülő, veszélyes helyzetek és az emberi tragédiák iránt.

- nincs szimbiotikus kapcsolata másokkal, a gyermekeit is ideértve. Nem aggódik túlontúl a gyerekeiért, nem húzza ki a csávából azokat, nem pénzeli a hóbortjaikat, nem aggat rá saját, nem teljesült vágyakat (zongora, balett, tenisz, diploma, stb.) Nem írja meg a gyerek leckéjét, nem telefonál helyette, és nem kontrollálja túl a gyerek kapcsolati rendszerét, (inkább a „monitorozás” jellemző a kontrollálás helyett) nem húz ki minden iskolai történést harapófogóval a gyerekből, és nem gyűjtöget információ halmazt a tanárairól, osztálytársairól. Képes viszont végighallgatni a gyerekét tanács, kioktatás, prédikálás nélkül.

- nem reagál feltétlenül azonnal, képes időt kérni, hogy egy döntést megfontoljon. Nem jellemzi a kényszeres vásárlás, a kényszeres evés, a rendszertelen alvás, a kontrolálatlan és időt elfolyató tévézés, nem csüng a szappanoperákon és a romantikus ponyvaregényen, illetve megszűnik a belső igény ezek állandó olvasgatására. Nem függő az ezotériától, azaz nem gondolkodik állandóan és kényszeresen a reinkarnáció, a horoszkópok és a számmisztika rejtélyein, nem jár jósokhoz (akik legalább a jövőre nézve mondanak valami biztatót, ha már a jelen ennyire hervasztó…)

- nem bújik el a kodependens betegség és a felépülés elől „karmikus okokra” hivatkozván.

- nem akar senkit megtéríteni (valamilyen új eszme, eljárás, vagy egészségügyi csodaszer hívei közé bevonszolni.) Nem ajánlgat másoknak különböző gyógyító könyveket, ideértve akár ezt is… Általában véve semmit sem ajánlgat, kivéve, ha ezt kifejezetten kérik, vagy ügynöki munkából él. Nem próbálja kitalálni és megfogalmazni mások szükségleteit. Nem küld mindenféle nagyon gyönyörűséges idézeteket és képeket emailos körlevelekben minden ismerősének.

- szereti önmagát. Emiatt nincs lelkiismeret furdalása. Havi egy-kettőnél többször nem jár turkálóba, és nem jelenik meg a bűntudat, ha vesz magának valami apró hülyeséget, vagy szükséges, de drágább holmit. Kapcsolatban a van a testi folyamataival, nem hanyagolja el a testét az időnyomásra hivatkozva. Elfogadja a jogos bókokat. Elfogadja a testét, és nem akar tökéleteset, nem ábrándozik plasztikai műtétekről, szélsőséges és valóban szükséges eseteket (pl. baleseti heg) kivéve. Nem büszke és nem is szégyenkezik az életkora miatt, hanem együtt él vele. Nem gondolja, hogy a tökéletesebb kinézet automatikus boldogságot jelentene.

- nem vezérelv másoknak a kedvében járni, és nem akar valakit mindenáron és mihamarabb kiengesztelni, ha az a valaki haragszik, vagy neheztel rá. Nem retteg a jövőtől, nem ábrándozik „elmenekülésekről” vagy, ha igen, akkor ehhez konkrét cselekvési tervet készít, amit meg is valósít.

- konkrét tervei vannak a saját életében, a „bárcsak”, a „miért pont én?” a „nekem úgysem sikerül” és hasonló gondolatok kiköltöznek a fejéből, vagy legalábbis megritkulnak.

- ideiglenesnek tekinti az aktuális érzéseit, helyzeteit, tudja, hogy minden változik. Ő maga is képes a változásra, új dolgok megtanulására, dogmáit időnként megkérdőjelezi. Képes önvizsgálatot tartani, szégyen, önhibáztatás és minősítgetés nélkül. Hibáit képes felvállalni szégyenkezés nélkül. Megszűnik a tökéletességre való törekvés állandó és nyomasztó belső igénye. Mások tökéletlenségeit is elfogadja, másokkal szemben az elvárásai csökkennek, illetve reálissá válnak. A másoktól való elvárásait nyíltan felvállalja, közli, és nem csak célozgat rá, illetve nem „csap le” a másik félre, ha a titkos elvárások nem teljesülnek.

- kiveszik az állandósult érzés a lelkéből, hogy „valami fontos hiányzik az életemből.” Befogadja, hogy nincs tökéletes boldogság, ahogy nincs reménytelen boldogtalanság sem.

- nem ábrándozik grandiózus társadalmi méretű megmentésekről, a világ környezeti, politikai problémáinak megoldási receptjein keveset gondolkodik. A politikával kapcsolatos szenvedélyessége alábbhagy.

- feldolgozza, „bedolgozza” az eredeti családjában történteket, nem analizálgatja állandó jelleggel a szüleit. A mély gyász, közeli rokon elvesztésekor nem tart egy évnél tovább. Képes a megbocsátásra, egy belső munka eredményeképpen, de nem a helyett. Ez azt jelenti, hogy sérelem, trauma és visszaélés esetén nem a haragvás helyett bocsát meg, hanem azt követően, kellő időt hagyva a haragvás enyhülésére és távozására.

- és végül: nem tekinti csapásnak a kodependenciát, képes látni az előnyeit és azokat a lehetőségeket, amelyek a betegséggel való foglalkozás révén ajándékként elérhetők: barátságok, önszeretet, lelki béke, harmónia, élet és halál könnyed elfogadása, mély önismeret.

Figyelem: ha sok találatod van, nem kell összeomlanod: ez csak egy lista, nem vádirat! Ugyanakkor bármilyen változás csak a jelenlegi helyzet elfogadásával kezdődhet!

 

A visszaesés megelőzése

Szeretem azt gondolni magamról, hogy egy felépült kodependens vagyok.

(Figyelem: szenvedélybetegek között hatványozottan sok a kodependens, csak nem látszik, amíg a szenvedély aktív, és viszont: a kodependensek többnyire maguk is érintettek szenvedély ügyileg (gyógyszer-étel-munka-szex-romantika függőség) tehát azt lehet mondani, hogy leggyakrabban két szenvedélyes ember köt házasságot, de amelyik erősebben kodependens, az alárendelődik, és társadalmilag jobban tolerált szenvedélyt választ. A kényszeres segítés is szenvedélybetegség, sőt, egyes szerzők a kodependenciát önálló szenvedélybetegségként értelmezik.)

Nos: mint hivatásos szenvedélybeteg segítőnek fontos, hogy minden pillanatban, tudatában legyek a kodependenciámnak, és hogy karbantartsam a betegségemet.

Ellenkező esetben mind a klienseim, mind jómagam meginnánk a tüneteim levét, némi alkoholista képzavarral élve. Ugyanis a kodependens módon működő segítő nem hatékony segítő, mert öntudatlan módon átveszi a klienstől az élete és a józansága feletti felelősséget.

A kodependenciából is- ahogy bármilyen szenvedélybetegségből!- lehetetlen egyedül felépülni. Csak az erre a célra szervezett csoport segíthet, mert a kodependensek -hasonlóan a többi szenvedélybeteghez- önmagukon nem látják a rendellenes működést, de egy másik kodependensen rögtön „kiszúrják.”

Mindebből következik, hogy:

 

I.                   FOLYAMATOS CSOPORTBA JÁRÁS SZÜKSÉGES

 

(No, itt álljunk meg egy szóra! Kezdő kodependens felépülők gyakran kérdezik tőlem némileg felháborodva:

„Nem elég, hogy a férjem alkoholista, még akkor én járjak csoportokba életem végéig?”

IGEN.

Több okból.

Vagy kijózanodik a férjed, vagy nem. Amíg kimosod a kínos helyzetekből, pénzt keresel helyette is, és hazudsz, hogy fedezd őt, addig biztosan nem. De tegyük fel, hogy valahogy mégis. És akkor esetleg elkezd nélküled, a Te megmentéseid nélkül működni, ami mellett Te hatalmas magányt, ürességet és feleslegesség érzést fogsz átélni… tehát ismét krízisbe kerülhet a kapcsolat, de ez egy ismeretlen krízis lesz, az eddigiekhez képest, tehát kevésbé drámai, de még ijesztőbb.

Ha nem józanodik ki, akkor az alkoholizmussal automatikusan együtt járó hatalmas stresszbe te bizonyosan belebetegszel, rosszabb esetben bele is halhatsz. Végső soron nem is a férjed alkoholizmusába, hanem a Te saját kodependenciádba. Tehát ebben az esetben azért érdemes csoportba járnod, hogy:

 

A/ képes legyél együtt élni mindkét lénnyel: a férjeddel és az alkoholizmusával anélkül, hogy belehalj

 

B/ képes legyél otthagyni őt, amit régóta fontolgatsz, de sosem merted megtenni, vagy csak rövid időre, különben nem olvasgatnád ezt az anyagot

 

C/ ha képes vagy elhagyni, esetleg olyan szerencséd/peched van, hogy ő hagy el, akkor kodependensként ne egy újabb pusztító-romboló kapcsolatba kapaszkodj bele

 

II.                MŰKÖDÉSED FOLYAMATOS TUDATOSÍTÁSA

 

Fontos, hogy a visszaesésed elkerülése érdekében időről időre áttekintsd a SAJÁT működésedet egy kodependenciában és felépülésben egyaránt érintett sorstárssal. Fontos szabály, hogy ilyenkor tilos a Te fontos, drogként használt személyedről beszélni. Magadról kell.

A lényeg az őszinteség. Pap, pszichiáter, pszichológus nem jó.(hacsak nem felépülő kodependens)

Olyan személyt keress, aki kodependens és dolgozik a saját felépülésén. Bárki mást át tudsz vágni, és a kodependensek elég sokat hazudtak már önmaguknak ahhoz, hogy ne legyen probléma elhitetni másokkal a hazugságokat. Ezt egy másik, felépülő kodependenssel nem tudod megtenni…

Most akkor nézzük meg, hogy mik azok a jelek, területek, amiket érdemes áttekintened egy másik kodependenssel együtt a visszaesés elkerülése végett.

Visszaesésnek tekintsük azt, ha megint lesz egy újabb, (vagy még a régi ) problémaembered, akinek az élete és a problémái örvényként beszippantanak: pénztárcástul, szabadidőstül, idegrendszerestül együtt… visszarendeződésnek pedig tekintsük azt, ha a felépült kodependensekre jellemző leírás -ld. az első rész- kezd halványulni, eltünedezni.

A visszarendeződés és a visszaesés között nincsen éles határvonal, inkább csak a szemléletesség miatt húztam meg az elvi különbséget. Ha úgy érzed, hogy valaki másnak a problémái, vagy a betegsége irányítja az életedet, egészen biztosan visszaestél, vagy ami még rosszabb: el se kezdtél felépülni.


A HOROG


  Néhai Eric Berne, egyik szellemi atyám azt írja egyik könyvében, hogy:

„ha van egy ember, akinek az van megírva a sorskönyvében, hogy okvetlenül keresnie kell egy embert, aki rátojik a fejére, akkor hatalmas tudattalan erők révén rögtön felismeri azt, akinek pedig az van a sorskönyvében, hogy mások fejére kell tojnia.”

  A „Horog” mint pszichológiai szakkifejezés is Eric Berne találmánya, de én most hétköznapi értelemben használom.

  Egy alkoholista nem tud visszaesni öntudatlan módon, bár néha ezt megkísérlik elhitetni, olykor sikerrel. Mindenképp van egy mozdulat, ami az ÖVÉ, amikor a szájához emeli a poharat, majd ezt követően nyel.

  Kodependensek esetében ez nem így van. A világ tele van horgokkal, és a kodependens, ha nem elég felépült, és tudatos, biztosan vissza fog esni. Igazából nincs olyan kodependens felépülés, amiben ne lennének visszaesések. A legfontosabb ilyenkor szégyen nélkül fölismerni a visszaesést, és változtatni. Sosem késő nemet mondani valamire, ám minél később kezdjük el, annál nehezebb lesz tartani a nemet a másik felé, ha ő megszokta, hogy a fejünkre tojhat következmények nélkül.

Most először nem a visszaesésekkel foglalkozom, hanem a horoggal .A horognak legyen a neve az „ember a vízben!” hajós felkiáltás mintájára:

 

„EMBER A BAJBAN”

 

Valaki elkezd panaszkodni. (Ez eddig rendben van: kodependensek olyan emberekkel vannak kapcsolatban, akik tele vannak problémával. Sokszor azt gondolják: mindenki ilyen. Nem! De a kodependens ismerősei szinte kizárólag ilyen emberekből állnak.)

A horgot másik nevén úgy is hívhatjuk, hívják: probléma. A kodependens ráharap.

Én is rá szoktam harapni, és nem mindig hallom meg rögtön, amit mondok.(Kodependens jellemző, nagyon lassan lehet megváltoztatni.) Ugyanis mint „jó” kodependens elkezdek megoldási javaslatokat ajánlgatni. És itt jön egy válasz, ami mindig a vészcsengő a fejemben, és ezt már meghallom. A bajban levő panaszkodó azt mondja:

„Igen, de….”

Ezt meghallom, és azonnal leállok. Egy „igen, de” után mindig kilépek a szerepből. Elkezdek inkább kérdezősködni:

„-És mondd csak, mi a terved?”

Mondjuk, azt mondja: (bár ez nem törvényszerű)

„-Nincs tervem!”

Már nem mondok újabbat. Azt mondom:

„-Sajnálom.-„(vagy valami hasonlót.)

 Vagyis nem vettem át a problémáját.

 Néha csinálok olyan gyakorlatot, hogy egyetlen szó reakció nélkül végighallgatom a panaszkodót. Legfeljebb annyit mondok:

”Ó!”

A végén mindenképp lesz egy kis csönd. Ezt bírni kell, kezdő kodependens felépülők nem bírják, de megtanulható. Én bármeddig bírom.

Akkor az „ember a bajban” szereplő azt kérdezi:

„-És mit szólsz?”

„-Hm. Sajnálom. És mi a terved?”

Tehát ugyanúgy meghagytam nála a problémát, mint az előbb.

Még egyszer sem kérdezték meg ilyenkor:

„-Mit tanácsolsz”

(kodependensek azt kérdezik viszont: mit tegyek, hogy a férjem/fiam ne igyon? A válasz mindig az: ne adjon pénzt, és ne húzza ki a sz.- ból!)

 De van, amikor a klienseim tanácsot várnak. Nem adok. Azt mondom:

„-Nézzük meg az alternatívákat!”

Gyakran ilyenkor papírt és tollat ragadok, felírom a lehetséges megoldásokat, néha mindegyiknek az előnyeit és hátrányait. (Az „ember a bajban” szereplők nem szeretik felírni a bajaikat papírra, talán valamiféle félelemből, vagy babonából. Kezdetben rossz szemmel nézik, hogy jegyzetelek, de ez mindig elmúlik. A papírt MINDIG odaadom a végén, mert ennek szimbolikus jelentősége van: A PROBÉÁMA NÁLA VAN, Ő VISZI HAZA!)

 Először csak felsoroltatom ővele a lehetséges kiutakat. Mindig tudnak mondani legalább kettőt. Ha eljutunk idáig. Általában eljutunk.

Gyakorlatilag mindig kiválasztják a számukra legkedvezőbbet, ami gyakorta nem más, mint a legkisebb rossz elfogadása. Sosem kell nekem kitalálnom a megoldást. Ebből látható, hogy az igazi segítség nem a megoldás kitalálása helyette, hanem a téma közös áttekintése. Egy bajban levő lehetséges viselkedéseinek-megoldási lehetőségeinek közös áttekintése nem számít megmentésnek és kodependens tünetnek, hanem a legtisztább segítség és ajándék a másik számára, mert a bajban levő megőrizheti a kompetencia, a választás és a felnőttség méltóságát annak ellenére, hogy van egy, vagy több problémája. Az aktív kodependensek tálcán kínált megoldásai gyakran dühítők a másik ember számára, mert a másik szempontjából ez lenézést, degradálást, vagy butának tekintést jelent. Jó kiindulni abból, hogyha valakinek problémái vannak, az nem buta, nem hülye, és képes megoldani, csak elakadt, vagy valóban nehéz a helyzet. És jó tudni, hogy a kodependencia alapja az a beteges szükséglet, hogy „szükségem van arra az érzésre, hogy szükség van rám!” Ez a függőség lényege és mélylélektani alapja.

 

HOROG 2

ÍGÉRGETÉSEK

 A másik gyakori csapda és visszaeséshez vezető út az ígérgetés.

A képlet az, hogy a szenvedélybetegek be nem váltott ígéretekben hazudnak, a kodependensek pedig ígéretek kicsikarásával nyugtaják meg önmagukat, és ezt a módszert alkalmazzák a döntéseik elhalogatására. Tehát az ígérgetésben mindkét fél érdekelt: a konfliktusokat és a megoldásokat ígérgetések segítségével elodázzák, elnyújtják.

 Pszichodinamikailag az ígéret képezi a lelki alapját, a „kiskaput” ahhoz, hogy a kodependens együtt tudjon maradni a szenvedélybetegével.

Mélylélektanilag az ígéret funkciója a kodependensnél az, hogy elkerülje az eredeti családjában átélt csalódásokkal és fájdalmakkal való érintkezést, ami érthető akkor, ha ezek, a szülői házban történt traumák és sérülések nincsenek feldolgozva. Túl elsöprő fájdalom lenne ÁTÉLNI újból a vesztes és tehetetlen áldozat szerepét, az ígéret azt kínálja fel:

„igen, eddig így volt, de ezután másként lesz.”

HA csak annyi történik, hogy a kodependens mintegy büntetésből, vagy konfrontáció helyett ígéreteket csikar ki: nem történt semmi. A szenvedélybetegek önmaguktól is nekiállnak ígérgetni, hogy megszabaduljanak egy feszült helyzetből. Tehát az ígéret nem más, mint közös tünet. És semmi köze a gyógyuláshoz, vagy a változáshoz.

A jó kérdés az, amit érdemes egy kodependensnek feltennie magának: nekem min kellene változtatnom, vagy miben szükséges változnom ahhoz, hogy ezután ne így legyen?

Mondok egy példát. Gyakran dolgozom szerencsejátékosokkal és feleségükkel, mint segítő. Azt lehet mondani, hogy gyakoribb az, hogy a feleség megígérteti a férjjel, hogy most már aztán „soha többet” nem fog játszani, mint az, hogy megszüntetné a közös bankszámlát.

Az már a felépülés része, hogy a kodependens nem szuszakol ki ígéreteket, illetve nem foglalkozik a szenvedélybeteg ígérgetéseivel.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Tényleg nem. Lehet, hogy fog inni, játszani, drogozni, és lehet, hogy nem. A kérdés az, hogy a kodependens hogyan biztosítja magát.

Fenyegetőzni is szoktak a feleségek:

„ha még egyszer részegen jössz haza, akkor elválok/kizárlak, stb.”

 Aztán többnyire a kodependens sem tudja a fenyegetéseit tartani, vagyis ő sem váltja be az ígéreteit. Ilyenkor az ígéret a visszaesés? Nem, az a horog. A visszaesés az, amikor a kodependens elkezdi bántani és sajnálni önmagát. Pont úgy, ahogy régebben.

Most joggal feltehetjük a kérdést. Mi a különbség az ígéretek és a megállapodások között?

Lényegileg semmi, de azért mégis.

A szenvedélybeteg – kodependens pároknál azért nincs különbség, mert egyiket sem tartják be úgysem, és ennek nincs következménye.

Az életben a megállapodás be nem tartásának van következménye, amit általában előre tisztáznak. Pl. ha tartósan nem fizetünk egy banknál, akkor jön a végrehajtó, és BAR listára kerülünk, ami azt jelenti, hogy 5 évig nem kaphatunk semmilyen hitelt, semelyik banknál.

 A valódi életben az ígéret csak egy be nem váltható csekk. A bankoknál maradva: gyakran ígérik, hogy nem lesznek trükkök, hirtelen előálló plusz költségek. Aztán mégis lesznek.

Kodependensként olyan megállapodást érdemes kötni, aminek a nem teljesülése esetén van következmény, amennyiben a kodependens készen áll a következményeket beteljesíteni. Amíg erre nem áll készen, felesleges megállapodásokat kicsikarni. Ígéreteket meg eleve is felesleges.

Vannak természetesen meglehetősen egészséges emberek, akik többnyire állják a szavukat, és amit megígérnek, azt teljesítik. (Ennek az az önismereti háttere, hogy tisztában vannak a lehetőségeik és a képességeik határával.)

A felépülése elején járó kodependens és szenvedélybeteg nem rendelkezik ezzel a képességgel.

 

ELLENŐRZŐ LISTA FELÉPÜLŐ KODEPENDENSEK SZÁMÁRA

 

1.       Egyensúlyban van-e a másokkal való törődés az önmagammal való törődéssel?

2.       Milyen a napi, illetve a heti időmérlegem?

3.       Milyen gyakran van örömérzetem? Kötődik-e ez a problémaembere(i)mhez? Számolok-e azzal titokban, hogy mások kitalálják a vágyaimat?

4.       Szoktam-e azt gondolni, hogyha mások ezt, vagy azt tennék, akkor én boldog lennék?

5.       Törődöm-e a testemmel? Karban tartom-e, figyelem-e, mozgok-e, rendszeresen és egészségesen étkezem-e? Elnyomom-e magamban a szexualitást, vagy legalább gondolatban foglalkozom vele?

6.       Tudok-e határokat húzni a munkahelyemen? Hazacipelem-e fejben vagy a táskámban a munkahelyi gondokat?

7.       Rendben van-e telefonszámlám? Egyensúlyban van-e a telefonálási szokásrendszerem, vagy inkább csak én hívok nehézségekkel küzdő embereket vigasztalási, segítési és titkos ellenőrzési célokból?

8.       Próbál-e engem kontrollálni valaki? Tudok-e erre nemet mondani? Általában véve tudok-e nemet mondani az engem kihasználni igyekvőknek?

9.       Mik azok a dolgok, amik miatt aggodalmaskodom? Rátelepszik-e ez az aggodalmaskodás a napjaimra, az alvásomra és az álmaimra?

10.  Gondolkodom-e a saját jövőmön?

11.  Volt-e olyan szituáció, amikor ki kellett állni magamért, és meg tudtam-e tenni? Mondtam-e igent mostanában, amikor nemet kellett volna?

12.  Más felépült kodependensekkel igyekszem-e kapcsolatban maradni, vagy inkább kerülöm őket, nehogy rájöjjenek, hogy megint elhanyagolom magamat? Törődök-e, segítek-e azoknak, akiknek valóban csak én tudok, vagyis a kezdő felépülő kodependenseknek? Vagy elvárom, hogy szenvedjenek még, hisz én is sokat szenvedtem? Örülök-e titokban, ha  visszaesik a kodependens sorstárs szenvedélybeteg párja, hisz az enyém is visszaesett/abba se hagyta?

13.  Felütötte-e a fejét a smucigság magammal kapcsolatban és az önsanyargatás? Vannak-e anyagi gondjaim?

14.  Ha depressziós vagyok, vagy alvás problémáim vannak: hol a tagadás az életemben, mivel nem akarok szembenézni?

15.  Híztam/fogytam-e mostanában túl sokat?

16.  Gondolom-e valamilyen módszerről újabban, hogy az megoldaná az összes problémámat egy csapásra? Fanatikus híve lettem-e egy divatos módszernek, eljárásnak, csodaszernek?

17.  Mennyi pénzt költöttem másokra? Igazságos-e az otthoni teherviselés? Analizálgatok-e másokat a magammal törődés helyett? (Ki mit miért csinál, vagy nem csinál.)

18.  Elég sokat nevetek-e, vagy inkább gondterhelt vagyok?

19.  Vannak-e takarítási kényszereim, evésrohamaim és vásárlási lázam?

20.  Jellemző-e, hogy egyszerre foglalkozom az összes problémámmal?

 Nos, úgy gondolom, ennyi „ellenőrző” kérdés is elég.

De bármennyit hozzáírhatsz Te magad is. Te jobban tudod a saját kodependens gyenge pontjaidat, mint én.

 Talán ne is nevezzük ezt a listát „ellenőrzőnek”, hisz a kodependensek utálják az ellenőrzést, mert hogy maguk a saját ellenőrzési kényszerüktől éppen eleget szenvedtek…

Nevezzük ezt a listát csak egyszerűen leltárnak, vagy kodepi listának, vagy bármi másnak… a lényeg a hajlandóság… egyedül is megteheted ám! De: sosem lesz olyan hatékony, mint egy társsal végzett munka…

Megyek is, gyorsan keresek egy társat magamhoz… mert hogy ezt az egészet a Ti megmentésetekre írtam…

Persze ez nem igaz.

De egy kicsit mégis…

Utolsó leltári kérdés:

21.  Írsz-e másoknak kodependens irodalmat kodependens okokból kifolyólag?...

búcsúzom,  megyek bárányfelhőket bámulni, erre van most szükségem, te pedig dolgozz a kodependenciádon…vagy ne….döntsd el, melyik a jobb…

Ui.: a feleségem elolvasta ezt a tanulmányt, és azt mondta, hogy ezen túl jobban fog vigyázni a problémáira, nehogy ellopjam tőle megoldani…


 

 
 

 

 
 

 

Képgaléria


Facebook

Mai ige


Levelezőlista